lehet-e túl sok a törődés?

Elsõre azt válaszolnám, hogy nem.

Sok édesanyát ismerek, akik félnek attól, hogy elkényeztetik gyermeküket, ezért mindet megtesznek, hogy ösztöneiket elnyomva inkább hagyják a kiságyban sírni. Viselkedésüket az az indíttatás motiválja, hogy az élet kemény, korán hozzá kell szokni, ellenkezõ esetben nem lesz életrevaló ebben a nehéz világban. Vagy csak egyszerûen kényelmi szempontok vezérlik.

Mint mond a szakirodalom ezzel kapcsolatban?: /forrás: Fejlõdéslélektan osiris, Bp.1998/


Vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a sírni hagyott csecsemõk sírásának idõtartama valóban csökken, ha a gondozó figyelmen kívül hagyja, de gyorsan válaszol egyéb jelzéseire például a mosolyára. Viszont másfelõl azt találták, hogy a sírások gyakorisága növekedett azokban a családokban, ahol nem reagáltak hosszú idõn keresztül a sírásra. Ezekben a családokban sírósabb volt a csecsemõ, szemben ott, ahol az édesanya azonnal felvette gyermekét, ha sírt.

A szakirodalom általános következtetése, hogy csecsemõkorban nem reális veszély az elkényeztetés. A csecsemõ reakciónak követése, a biztonság érzetét adja meg a számára, azt sugalljuk ezzel neki, hogy a környezet reagál a jelzéseire, befolyással bír a környezetére, érdemes hát jeleznie.

A nagyobb veszélyt inkább abban látom, hogy a figyelmen kívül hagyott jelzések hatására a gyermek azt hiheti, hogy nincs befolyása a környezetre. A túl sok figyelmen kívül hagyott reakció után lehet hogy már nem is fog próbálkozni, hogy felhívja magára a figyelmet. Ezt a jelenséget a pszichológia a tanult tehetetlenség fogalmával írja le. Ez viszont már befolyással bír a korábbi életére: nem fog olyan magabiztosan reagálni ismeretlen helyzetekre, hiszen az ivódott belé, hogy úgysem tudja befolyásolni.

De mielõtt bárki megijedne a kemény szavak miatt, ez csak nagyon elhanyagoló , túl keveset reagáló, csak saját szempontjaikat figyelembe vevõ családoknál eshet meg. De érdemes elgondolkodni rajta.

Viszont a másik oldalt is érdemes megvizsgálni: azt amikor a szülõ, vagy édesanya minden kis jelzésre azonnal „ugrik”, megpróbál mindig kéznél lenni. Ez amellett, hogy az édesanya számára is állandó feszültséget jelent( hiszen állandóan feszültségben él, hogy mikor marad le valamirõl, úgy érzik, hogy rossz anyák, ha nem reagálnak azonnal)nem engedi meg a gyerek számára, hogy hibázhasson.Fel

A helyes út a kettõ között található. Hogy hol az mindenkinek saját magában kell megtalálni. Mégpedig úgy, hogy figyel azokra az ösztönökre, amiket kultúránk, környezetünk igyekszik elnyomni.

Búcsúként Soren Kirkegaard szavai a jó anyáról:

"A szeretõ anya gyermekét tanítja egyedül járni. Elég messze van, hogy ne tudja ténylegesen megtámasztani, de karját kinyújtja felé. Utánozza a gyermek mozdulatait és ha az inog, gyorsan felé hajol, mintha el akarná kapni, így a gyermek azt hiheti, hogy nem is egyedül jár"